A Balaton-specifikus ökológiai fogalomtárat a szabadonbalaton csapata készítette, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet és a Balaton-Felvidéki Nemzeti Park Igazgatósága, a Pannon Egyetem Limnológia Kutatócsoportja és az MTA-BME szakmai támogatásával.
A folyamatosan bővülő fogalomtár célja, hogy a Balaton ökológiai helyzetével kapcsolatos szakkifejezéseket egy helyen hozzáférhetővé tegye, ezzel segítve a tóval kapcsolatos szakmai szövegek megértését és helyes használatát.
----------------------------------------------------------------------
Alga: Az algák csoportjját polifiletikus, azaz nem egy rendszertani őstől származó élőlények alkotják, így egy rendszertanilag változatos csoportról van szó. Általánosságban egysejtű vagy kolóniákat képző fotoszintetizáló élőlények, ún. elsődleges termelő szervezetek, melyek szervetlen anyagokból általában a napenergia segítségével szerves vegyületeket hoznak létre, így saját biomasszájukat építve fel. Ezáltal a ->táplálékhálózatok első szintjét képezik. Több csoportjuk különíthető el, pl. -> kékalgák (más néven cianobaktériumok), zöldalgák, ostoros páncélosok, kovaalgák vörösalgák. .
Algavirágzás, alga-tömegprodukció: alga-tömegprodukciónak, de elterjedt kifejezéssel algavirágzásnak nevezzük, ha egy víztestben az algák nagyon gyors szaporodásnak indulnak és tömegük jelentősen megnő. Ez jellemzően akkor történik, ha hirtelen megnövekszik az algák élőhelyén a növényi tápanyagok hozzáférhetősége. Az alga-tömegprodukciók általában melegben, nyáron fordulnak elő, de gyakoriak a pl. kora tavaszi vagy éppen a befagyott tavak jege alatt megjelenő tömegprodukciók. A Balatonra két algacsúcs jellemző, egy kisebb tavaszi, amelyet elsősorban kovamoszatok okoznak, és egy nagyobb nyári-őszi, amelyet leggyakrabban kékalgák okoznak.
Ártéri erdő: Folyók mentén kialakult erdősávok, melyeket korábban mindenképpen de részben még manapság is rendszeresen elönt a folyó. A folyóhoz közelebb eső, hosszabb elárasztást is tűrő erdők a puhafás (fűz-nyár) ártéri erdők, lágyszárú és cserjeszintjük változatos (ahol gyakran van áradás, ott ritkás), jellemzőek a liánok (pl. komló, ligeti szőlő). A folyószabályozások és az éghajlatváltozás miatt csökkent elöntési mélység és gyakoriság miatt az ártereken manapság gyakoriak a behurcolt, tömegesen terjedő idegenhonos növények (pl. süntök, gyalogakác). A távolabbi, a folyószabályozások előtt is ritkábban elöntött területeken a tölgy, a kőris és a szil jellemző, gazdag aljnövényzettel. Ez az erdőtípus manapság már csak a folyók menti talajvízhez fér hozzá, csökkentett vízellátás miatt szárazodik. A megmaradt ártéri erdők Natura 2000-es védett élőhelyek.
Biodiverzitási krízis: (IPBES): Egyes élőlénycsoportok kipusztulása a történelem előtti (dinoszauruszok) vagy a történelmi időkből (dodó) jól ismert. De a teljes kipusztuláshoz képest nagyságrendekkel gyakoribb folyamat napjainkban a lokális kipusztulás: egy-egy élőlény, élőlénycsoport, akár társulás a korábbi elterjedési területének egy részéről kipusztul, és helyét egy másik, gyakran fajszegényebb társulás vagy ökológiai funkciókban szegényebb faj vagy társulás veszi át. A most zajló, emberi tevékenység okozta folyamatot nevezzük biodiverzitási krízisnek, vagy hatodik kihalási hullámnak (az első öt különböző földtörténeti korokban, az emberi tevékenységtől függetlenül következett be). A Földön az élőlények tartják fenn a talajképződést, a növények megporzását, a vizek és a légkör öntisztulását, szabályozzák a helyi és globális éghajlatot, vagyis a kihalási hullám közvetlen gazdasági és eszmei kárt okoz. A lokális kipusztulások során ezek a létfontosságú folyamatok gyengülnek, ami az ember számára is komoly társadalmi, gazdasági, egészségügyi kockázatokat hordoz. Elsősorban a mező- és erdőgazdaság, vagyis az élelemtermelés érzékeny közvetlen módon ezekre a folyamatokra, de mivel mindannyiunk levegője, vize, bolygója közös, ezért előbb-utóbb mindenkit érint. A biodiverzitási krízist tudatos tájhasználattal, a természetes élőhelyek védelmével, a szennyezés és fogyasztás visszafogásával tudjuk ellensúlyozni.
Bokorfüzes: Több fűzfaj elviseli az időszakosan akár huzamosabb ideig vízborította talajt, és a partközeli területeken, pl. a nádasok belsejében is megnőnek. A bokorfüzesekben (Salix triandra) tipikusan szigetszerűen fordulnak elő a fűzfák vagy cserjék, közöttük magassásos, gyékényes, nádas vagy vízhatás alatt álló gyep is lehet.
Bolygatás: (Oborny és Pásztor 2007) Olyan külső hatás, amely a közösség fajai közül legalább egyet károsít, esetleg el is pusztít. Bizonyos fokú bolygatás minden természetes közösségben előfordul, tehát nem idegen az ökológiai rendszerek működésétől. A szokatlanul nagyarányú bolygatásokat zavarásoknak nevezzük.
Égeres: Az éger (Alnus glutinosa) elsősorban kisebb folyók, patakok, de néha tavak partközeli területein, jó vízellátottságú, de nem folyamatosan elárasztott talajokon fordul elő, így része lehet a természetes vízparti növényzet zonációjának. Az égereseket ritkuló, kifejezetten értékes élőhelyként tartják számon, Natura2000-es védelmet élveznek.
Egyensúly: egy rendszer egyensúlyban van, ha annak állapota az időtől függetlenül állandó.
Élőhely (társulás, biotóp, élőhely-típus): Olyan fajok közössége, amelyek jellemzően együtt fordulnak elő, hasonló élettelen környezetet kedvelnek/viselnek el.
Élőhely (élőhely-folt): → egy adott társulás, élőhelytípus által borított terület.
Élőhely-foltok hálózata: az egymással szomszédos élőhely-foltok egymással kapcsolatban lehetnek (“lépőkő” szerep), egy adott faj egyedeinek szempontjából ha azok akármelyik fejlődési szakaszukban képesek az egyes foltok között közlekedni (-> ökológiai konnektivitás). Helytülő életmódú szervezetek (pl növények) esetén átjárásnak tekintjük, ha az a szaporító képletek (pl magok) át tudnak jutni az egyik foltból a másikba, és ott ki tudnak fejlődni felnőtt egyeddé.
Élő rendszer - ökoszisztéma: (Pásztor és Oborny 2007) egymással kapcsolatban álló fajok és élettelen környezetük rendszere. Az egész föld egy ökoszisztéma, de sok kérdés vizsgálatához le lehet és kell szűkíteni egy kisebb egységre a vizsgált rendszert, akár egy-egy élőhelyre (így az élőhellyel szinonimaként is használatos). Így például beszélhetünk a Balatonról, vagy a balatoni régióról, mint ökoszisztémáról.
Eutrofizáció: (Padisák 2005) a vizek növényi tápanyagokban - elsősorban foszforban és nitrogénben - való gazdagodását jelenti, ami fokozott hínár vagy alga növekedést okoz (-> algavirágzás). A víz zöldre színeződik a lebegő algáktól, vagy az üledékfelszínt sűrűn elborítja a hínár. A keletkezett növényi anyag lebomlása, illetve éjszakai légzése oxigént fogyaszt, ami akár mérgező anyagok keletkezéséhez, vagy önmagában az oxigénhiány miatt is halpusztuláshoz is vezethet. Magyarországon a felszíni állóvizek döntő többsége eutrofizációval érintett a mezőgazdasági területekről történő tápanyag-lemosódás és a vizekbe jutó szennyvíz miatt.
Fecskemoszat: A balatoni fecskemoszat (Ceratium hirundinella) az 1960-as évekig az egyik legelterjedtebb, kifejezetten nagyméretű, balatoni alga volt. Az elmúlt évtizedekben a Balaton nyári algacsúcsait általában a kékalgák alkották, de a 2010-es évektől újra megnőtt a fecskemoszat egyedszáma, a javuló vízminőséget jelezve. A Balaton nyugati felét beborító 2019-es, rekordméretű algacsúcsot egy másik, invazív, de hasonló megjelenésű faj, a Ceratium furcoides alkotta egy kékalgafajjal közösen. A fecskemoszatok a páncélos ostoros algákhoz tartoznak, az algák között óriásinak számítanak, akár 0,1 mm nagyságúra is megnőhetnek. A nevüket arról kapták, hogy jellegzetes alakú cellulózpáncélt növesztenek, melynek hosszú nyúlványai fecskefarokra emlékeztetnek.
Felszín alatti vizek: A föld édesvízkészletének kétharmada jég formájában, kb. 30% pedig a talajfelszín alatt található. Így a felszín alatti vízkészlet mintegy tízszeresen meghaladja a folyókban, tavakban és mocsarakban tárolt hozzáférhető felszíni készletet. A felszín alatti vizek egy része a felszíni vizekhez hasonlóan mozgásban van, de a mozgás sokkal lassabb. A készlet egy része (jellemzően a felszínhez közeli) kapcsolatban áll a felszíni vízkörforgással (utánpótlódik a csapadékból és vízfolyásokba távozik), míg mások maradványként, többé-kevésbé elszigetelve léteznek (fosszilis vizek). A felszín alatti vizek fenntartható használata akkor lehetséges, ha a vízkivétel nem haladja meg az utánpótlást.
Felszínborítás: a talajfelszínen jelenlévő természetes vagy mesterséges burkolat. A felszínborítás meghatározó jelentőségű a mikroklíma és a vízháztartás (párolgás/lefolyás/beszivárgás) szempontjából. A sűrű növényzettel fedett területek vízforgalma kiegyensúlyozott, míg a mesterségesen burkolt felületekről gyorsabban folyik le a víz és száradnak ki. Növényzettel borított felszínnél a csapadékvíz egy része a leveleken rakódik le, majd onnan egy része rögtön és is párolog. A talajfelszínt elérő víz jellemzően beszivárog, és a talajvíz készleteit növeli. A növénymentes felszínről elfolyó víz gyakran viszi magával a talaj felső rétegét is (erózió). Vízzáró burkolatokról nem szivárog be a víz a talajba, hanem a burkolat felszínén folyik el.
Foszfor körforgása: (Istvánovics 1998 alapján) A foszfor kulcsfontosságú tápanyag a növények és állatok számára. Körforgása az élettelen környezetben nagyon lassú, magas foszfortartalmú ásványok (elsősorban apatit) képződése, felszínre kerülése, eróziója, lemosódása majd újbóli lerakódása formájában történik. Az élőlények számára nélkülözhetetlen a foszfor a sejtek legalapvetőbb funkciói számára. Az élőlényekben a foszfor általában a környezethez képest százszoros, ezerszeres töménységben fordul elő, és komoly feladat az egysejtűek és növények számára a viszonylag ritka foszfor felvétele a talajból és a vízből. A foszfor élőlényekhez kötődő körforgása lényegesen gyorsabb az élettelennél: fontos része a lebontó szervezetek munkája és a talajban, vizekben az elpusztult szervezetek bomlása, amely az anyagaikból a foszfort újra felvehetővé teszi - miközben a talajba vagy vizekbe kerülő foszfor egy része újra nehezebben felvehető formába alakul át. A vizekbe jutó foszfor jelentős része a tavak és folyók üledékében halmozódik fel, és kulcsfontosságú a tápanyagforgalom számára, hogy visszajut-e a vízbe, és ha igen, akkor mikor és mennyi. A szukcesszió során az egyre fajgazdagabb, térben egyre összetettebb élő rendszerek egyre zártabbá teszik a saját foszfor-körforgásukat, egyre több foszfor tárolódik élő anyag formájában és kevesebb foszfort veszítenek az erózióval és az elfolyó vizekkel. Az ember az élővilág számára hozzáférhető foszfor mennyiségét jelentősen megnövelte a foszfortartalmú kőzetek célzott bányászatával, melyet mezőgazdasági műtrágyákban hasznosítanak. Így az a talajokban felhalmozódik és a vízben oldva vagy a lemosódó talajszemcsékhez kötődve a vizekbe kerül. A foszfor kisebb része mosószerekbe kerül lágyítóként, és a szennyvízzel szintén az élővizekbe jut - de a szennyvízben található foszfor jelentősebb része az emberi táplálkozás útján kerül bele. Jellemzően az élővizekbe kerülő foszfor fele mezőgazdasági területekről való lemosódásból, fele háztartási szennyvízből kerül be.
A hagyományos mezőgazdasággal szemben az intenzív, iparosodott mezőgazdaság és a városiasodás miatt szükséges szennyvízrendszerek sokkal veszteségesebbé tették az ember foszfor-felhasználását, hiszen a vizekbe jutó foszfor már nem hasznosítható az ember számára. A föld kőzetben rejlő, kitermelhető foszforkészletei azonban végesek, és nagyon egyenlőtlen eloszlásúak (Európában pl. egyáltalán nincsenek) így ezek megóvása érdekében is takarékosan kéne bánni velük (Elser & Bennett 2011). A mérsékelt égövi édesvizekben általában az oldott foszfát az a tényező, ami az algák és vízi növények növekedését leginkább korlátozza, ezért a vízbe jutó többletfoszfor komoly gondokat okozhat: hatására fokozódik eleinte a vízinövények, nagyobb mennyiségek esetén az algák növekedése (-> eutrofizáció), és alapjaiban megváltozik a táplálékhálózat (-> reziliencia).
Gyékényes: a vízparti növényzet keskenylevelű vagy széleslevelű gyékény (Typha angustifolia, T. latifolia) uralta zónája. Általában szerves anyagban gazdag, puha, oxigénhiányos üledéken alakul ki, hullámoktól védett helyeken. A Balaton egyes nádasainak belsejében, a nyílt víztől és a parttól távolabbi területeken a gyékény terjeszkedik a nád rovására.
Hínár: az üledékben gyökerező növények, amelyek szára és levele jellemzően a vízoszlopban van és nem a víz felszínén úszik. Fontos szerepük van az üledék és a benne lévő tápanyagok megkötésében, így az algák szaporodásának korlátozásában. Oxigénnel látják el a vizet, tompítják a hullámzást, stabil aljzatot biztosítanak más, apróbb élőlényeknek (pl. bolharákok, kagylók), búvó- és ívóhelyet több halfajnak és ezáltal fajgazdag élőhelyeket tartanak fenn. A Balatonban jellemző fajok pl. a fésűs békaszőlő (Stuckenia pectinata), a hínáros békaszőlő (Potamogeton perfoliatus), vagy a füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum).
Hőrétegződés: A víz sűrűsége függ a hőmérsékletétől és a benne oldott anyagok koncentrációjától. Bár csekély mértékben, de a melegebb víz fajlagos tömege kisebb a hidegebb vízénél. Mélyebb tavakban gyakori, a Balatonban időszakos jelenség, hogy a tó vize alul hideg, a felszín jelentősen melegebb (ez nyugodt időben a sekély tavakban úszva is könnyen érzékelhető). Ilyenkor a sűrűség-különbség miatt ez a két vízréteg nehezen keveredik, ami korlátozza a köztük lévő vízcserét. Amíg fel nem támad a szél, az így elválasztott vízrétegekben zajló folyamatok részben elkülönültek és a mélyebb részeken akár oxigénhiány is kialakulhat.
Karsztvíz: Üledékes kőzettest víz készítette réseiben, járataiban, barlangjaiban összegyűlő víz (Padisák 2005).
Kékalga (cianobaktérium): egy baktériumtörzs, mely - az algák, s szárazföldi növények módjára - fotoszintézisre képes a baktériumok közül egyedülállóan oxigén felszabadulása mellett. Egy- vagy többsejtűek. Egyes fajaik képesek szükség esetén a levegőből a vízbe oldódó nitrogénmolekulákat megkötni. Ezen fajok növekedését a vízben lévő, egyéb algafajok számára is elérhető nitrogén mennyisége nem korlátozza, csak a hozzáférhető foszforvegyületek mennyisége, ezért kevés nitrogén, de bőséges foszforellátás esetén képesek algavirágzást okozni, mely sok esetben a felszínen szabad szemmel is látható. A sejtek pusztulása után más algák számára hozzáférhetővé válik az általuk megkötött nitrogén. Egyes fajok/törzsek más élőlények vagy akár az ember számára is veszélyes méreganyagokat képesek termelni. Ezek allergiás reakciót, bőrkiütést, hasmenést okozhatnak, és elsősorban gyerekekre (és háziállatokra) veszélyesek.
Klímaváltozás: (IPCC, Zala Megye Klímastratégiája) Az éghajlat vagy klíma egy adott területre általában jellemző időjárási viszonyokat (hőmérséklet, szél, csapadék, páratartalom, felhőzet, stb. időbeli átlagát s annak eloszlását) foglalja össze. A Föld egyes részein eltérő éghajlatok találhatók. A klíma fő jellemzői a Föld történetében állandóan változtak, de az utóbbi 70 évben tapasztalt klímaváltozás sebessége sokkal gyorsabb bármelyik eddig ismert klímaváltozásnál - így pl a XVI-XIX. században tapasztalt “kis jégkorszak” utáni felmelegedésénél is. A változás jellemző, s könnyen értelmezhető folyamata az átlaghőmérséklet emelkedése: az ipari forradalom előtti időszakhoz képest jelenleg 1,1°C-szal emelkedett a Föld átlaghőmérséklete. Széleskörű egyetértés van a tudományban arról, hogy a felmelegedést 95%-ban az emberi tevékenység okozza. A legfontosabb ok az üvegházhatású gázok (elsősorban szén-dioxid és metán) megnövekedett kibocsátása a fosszilis tüzelőanyagok (szén, kőolajszármazékok, földgáz) elégetése során. A változás a tapasztalatok szerint nem csak általános melegedést, hanem szélsőségesebb időjárást okoz, valamint jónéhány előre kevéssé kiszámítható, hirtelen változást az összes ökoszisztéma működésében. A Balaton térségében a legfontosabb változás a nyári hőhullámok gyakoriságának, hosszának és súlyosságának növekedése, az aszályok és villámárvizek gyakoribb előfordulása. Ezek nyomán változik a vizekbe jutó tápanyagterhelés mértéke és időzítése is. A Balaton élővilágára jelentős hatást gyakorol a téli jegesedés csökkenése, illetve elmaradása is. Amennyiben a Föld felszíni átlaghőmérsékletének növekedése eléri a +2°C-ot, s visszafordíthatatlan változásokra lehet számítani. Minél később sikerül csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, annál több gyakorlatilag visszafordíthatatlan változás mehet végbe az ökoszisztémákban (->reziliencia). A változáshoz egyrészt alkalmazkodni kell (pl. -> városi hősziget; -> vízszintszabályozás), másrészt törekedni kell annak mérséklésére a fogyasztás és kibocsátás drasztikus csökkentésével és technológiaváltással a közlekedésben, mezőgazdaságban és az energiaiparban.
Kovaalga: általában barnás színű algák, gyakori alkotói lehetnek a vízben lebegő planktonnak, de gyakran az üledék vagy vízbe merült felületek (kövek, nádszárak, de akár a teknősök páncéljának) bevonatát is képezik. Mikroszkóppal megfigyelhető szép, szimmetrikus mintázatokat mutató szilícium tartalmú sejtfal, mint gyönyörű „üvegdoboz” veszi őket körül. Minden vízben (de a talajban vagy nedves falakon is) megtalálhatók, és télen általában a kovaalgák maradnak legtovább aktívak. Így a lecsendesedett tó vizén át az alámerült felszíneken látható barnás üledékbevonatot is kovaalgák képezik.
Lebontó szervezetek: olyan élőlények, amelyek más, már elpusztult élőlényekkel táplálkoznak és ezzel azok testében megkötött szerves anyagait viszik vissza a tápanyagok körforgásába teszik a növények, algák számára újra felvehetővé. A legtöbb lebontó szervezet baktérium és gomba, de vannak összetettebb lebontó szervezetek is. A Balatonon fontos lebontó szervezetei bizonyos árvaszúnyog fajok lárvái, illetve egyes rákfajok.
Limnológia: szó szerint „tótudomány”, valójában vizsgálatának tárgyai a kontinentális vizek, főleg a tavak, és a folyók. Interdiszciplináris tudomány, a hidrobiológia, hidrológia, fizikai limnológia, geofizika, geo(bio)kémia tartozik ide.
Magassásos/zsombéksásos: a vízparti növényzet magasra növő sás (Carex) fajok dominálta zónája. Jellemzően 10-50 cm vízmélységben fordul elő, és 1-1,5 m magasra nő a vízfelszín fölé, időszakosan változó vízszintű területeken. A zsombéksásos (Carex elata) jellegzetessége a növények tövén száraz levelekből, talajból álló, a vízfelszín fölé emelkedő kis sziget, a zsombék. A zsombéksásosok ritka, fajgazdag élőhelyek.
Makrogerinctelenek: A zooplanktonhoz képest nagyobb méretű, szabad szemmel látható, akár erősebb mozgásra képes gerinctelenek közössége, pl. férgek, vízi bogarak, rovarlárvák, de ide tartoznak a helytülő kagylók, és a lassú mozgású csigák is. Táplálkozásuk igen változatos, többek között fogyasztják a vízbe berülő elhalt szerves anyagot (pl. avar), szűrögetnek, vagy a növények és egyéb tárgyak felszínén lerakódott algabevonatot “legelik”, de vannak ragadozók is, pl. a szitakötőlárva. Tömegük miatt leginkább az árvaszúnyoglárvák szoktak feltűnni a Balatonnál, melyek levedlett bábbőrei a vízfelszínen lebegve, azon habot képezeve gyakran “szennyezett” víz benyomását keltik, a felnőtt egyedek pedig nagy rajokba tömörülve láthatóak a nádasok felett és az utcai lámpák körül. Lebontó tevékenységüknek köszönhetően fontos elemei a táplálékhálózatnak, mindamellett pl. a halak, kétéltűek, vízi madarak számára is táplálékként szolgálnak.
Mikroszennyezők: olyan emberi eredetű szennyezőanyagok, amelyek jellemzően igen kis mennyiségben fordulnak elő a természetes rendszerekben (víz, üledék, biofil, bióta), de így is képesek valamely élőlénycsoportra hatást gyakorolni egyed-, szövet-, sejt-, vagy molekuláris szinten. A Balaton esetében vizsgálják az emberi eredetű mikroszennyezők (pl. gyógyszermaradványok, peszticidek, mikroműanyagok) élettani és környezettoxikológiai hatását.
Monitorozás, monitoring: egy rendszer állapotának nyomonkövetése rendszeres, pontos, szabványosított (tehát összevethető) mérésekkel azzal a céllal, hogy információhoz jussunk egy rendszerben bekövetkező esetleges változásokról, és ha szükség van rá be tudjunk avatkozni egy bizonyos állapot elérése vagy fenntartása érdekében. Nem összekeverendő a kutatással (amely általában egy kérdés megválaszolására vagy egy feltételezés igazolására irányul), bár a kutatás számára is hasznos adatokat szolgáltat.
Nádas (vízparti növényzet) A Balatonnal kapcsolatban a "nádas" szót leginkább a vízparti, magas, lágyszárú növényzettel kapcsolatban használjuk. Ez a társulás a kb. másfél méter mély víztől a jó vízellátottságú, de már szárazföldi parti sávig terjed. Jellegzetes szerkezete (zonációja) van a vízmélység függvényében, ahol minden zóna egy sajátos élőhely. A közönséges nádon (Phragmites australis) kívül más, magasnövésű egyszikű növények is uralhatják az egyes zónákat (leginkább gyékény (Typha latifolia) és sás fajok (Carex sp.)), illetve előfordulhatnak bokorfüzesek és nyíltvizű lagúnák is. A tó összes élőhelye közül a nádasban a legintenzívebb a biomassza termelés, a nádas biomasszája által a CO2 megkötés és itt a legnagyobb a fajgazdagság is. Sok szárazföldi vagy nyíltvízi állat táplálkozik, vagy szaporodik a nádasban.
Nádpusztulás: a közönséges nád érett állományának látható szokatlan, nem visszafordítható víz felőli területcsökkenése, szétszakadozása évtizedesnél nem hosszabb léptékben (van der Putten 1997). Európa szerte tapasztalt jelenség; van ahol a vizek tápanyagdúsulásához (->eutrofizáció) kötik, illetve több év egymás után következő magas vízállására. A partok betonozása a nádasok megújulását gátolja, s ezzel azt a természetes öntisztító folyamatot, mely nélkülözhetetlen a tavak jó ökológiai állapotának fenntartásához.
Nitrogén-ciklus: a nitrogén alapvető fontosságú az élő szervezetek számára, különösen a sejt fehérjéinek felépítéséhez. A nitrogén élő és élettelen ciklusa során is nagyon sokféle vegyületben fordulhat elő és ezek egymásba átalakíthatók. A leggyakoribb nitrogén forma a légkör kétharmadát adó nitrogéngáz, amely kevéssé reakcióképes. Ezt többnyire baktériumok alakítják át nitritté, nitráttá, amit már az élő szervezetek fel tudnak venni vizes oldatukból. A ->kékalgák is baktériumok, melyek szintén ilyen módon képesek megkötni a légköri nitrogént. A mezőgazdaságban is használt nitrogén-megkötő növények, mint pl. a lucerna, a borsó vagy a szója (az összes pillangós) valójában apró gyökérgumókban saját baktériumtenyészet segítségével végzi ezt. Az élő szervezetek bomlásakor a szerves nitrogénből általában ammónium, majd nitrit és nitrát keletkezik, ami vizes oldatban talajvízzel, élővizekkel mozog. Oxigénhiányos környezetben egyes baktériumok az ammóniumból nitrogéngázt tudnak előállítani. Az ember a légköri nitrogén ipari úton történő átalakításával, ennek műtrágyák formájában történő terjesztésével jelentősen növelte az élővilág számára felvehető nitrogén mennyiségét. Az élővizekbe jutó nitrogén hozzájárulhat az alga-tömegprodukciók kialakulásához, míg a szárazföldi élőhelyekre bemosódó, vagy akár a levegőből lerakódó nitrogénvegyületek hatására átalakulhat azok növényvilága, elterjedhetnek a nagyobb tápanyagigényű (nitrátkedvelő) gyomnövények is.
Ökológia: a fajok elterjedését, mennyiségét és egymással valamint a környezetükkel való kapcsolatait vizsgáló tudomány
Ökológiai átjárhatóság: két élőhelyfolt szűk értelemben akkor átjárható ökológiailag, ha az fajok egyedei (aktív vagy passzív mozgással) közlekedni tudnak a két folt között. Minél több faj minél nagyobb számban tud mozogni a két folt között, annál erősebb közöttük az átjárhatóság. Az átjárhatóság több szinten vizsgálható; akár egy adott faj vagy közösség szintjén, illetve különböző térbeli lépték szintjén is tudjuk vizsgálni. Az állatok számára rendszerint a búvóhelyek, táplálkozóhelyek folyamatos láncolata adja az átjárhatóságot, míg a növények számára akkor átjárható egy terület, ha ott a magjaik megfelelő sűrűségben ki tudnak csírázni ahhoz, hogy a növény állománya a két terület között tudjon terjedni.
Parti zóna: az szárazföld és víz közötti átmeneti terület, ahol a növények számára víz, tápanyag és fény is bőségesen rendelkezésre áll. A parti zónát a szárazföldtől az a sáv határolja, ahol a növények számára az év egy részében nem áll rendelkezésre elég víz (a talaj nem folyamatosan víztelített, illetve a talajvíz mélyen húzódik), a nyíltvíz felől pedig az a sáv, ahol az üledékfelszínre már túl kevés fény jut le a fotoszintézishez. A parti zóna növényei jellegzetes zonációt mutatnak, pl. a hínáros, folyamatos vízborítású területtől a legfeljebb ideiglenesen vízzel borított, inkább nádas-sásos területekig.
Partvédelem: elsősorban emberi tevékenységet értünk ezalatt (jellemzően építést) amelynek az a célja, hogy a vízpart helye, domborzata változatlan maradjon. A Balatonon leggyakoribb a BVK típusú kőszórásos partvédőmű. (Szabó, Krámer, Zlinszky 2017). A természetes partokat a Balatonon nádasok (más, tengeri ökoszitémákban pl. mangrovék) védik az intenzív hullámázástól.
Populáció: egy fajba tartozó élőlények azon csoportja, amelyek azonos földrajzi területen fordulnak elő és egymással potenciálisan szaporodási kapcsolatban lehetnek.
Puhafás ligeterdő: Elsősorban fűz és nyár alkotja, vizenyős, vagy korábban időszakosan vizes helyeken fordulnak elő - egyes helyek vízjárása már megváltozott, kiszáradhatott. Míg az →ártéri erdők növényzete igen fajgazdag, a puhafás erdők sokkal zavarástűrőbb, kevésbé igényes növényfajokból állnak. A Balaton partján, főleg a déli parton sok helyen található, egyes kempingek, parkok idős fái vélhetően a korábbi vízparti erdők maradványai. Ezek a megmaradt foltok (->élőhely foltok hálózata) egyrészt az élővilág számára az -> ökológiai konnektivitás miatt kiemelten értékesek, másrészt a különböző pozitív környezeti hatásuk miatt (-> városi hősziget; ->felszínborítás).
Rétegvíz: Hagyományos értelemben két „vízzáró réteg” közötti felszín alatti víztest (Padisák 2005). A modern hidrogeológia nem különíti el a felszíni és mélységi talajvizet, ahogy “vízzáró réteget” sem definiál, helyette vízfogó (kis vízáteresztő képességű) rétegeket határol be.
Reziliencia: Az (ökológiai) rendszerek azon képessége, hogy egy erőteljes zavarás (az egyensúlyi állapotból való kimozdítás) után visszatérjen a rendszer az eredeti egyensúlyi állapotba. Egy rendszerben több egyensúlyi állapot is létezhet, és valójában létezik is, mint például sekély tavaknál a hinaras ill. az algák által dominált állapot. Az egyensúlyi állapotok közötti átmenet bizonyos küszöbértékekhez köthető: Ilyenkor hirtelen változások történhetnek a rendszer működésében, melyek visszafordítása gyakran nehéz minthogy más a küszöbérték az egyik irányba történő változáshoz, mint a másik irányba
Képzeljünk el egy ceruzát, amit a végére támasztva megállítottunk az asztalon. A ceruza egyensúlyi állapotban van, de ha a hegyét egy picit megnyomjuk oldalra, eldől, és egy másik egyensúlyi állapotba kerül az asztalra lefektetve. Ha most a ceruza hegyét a másik irányba nyomjuk, ugyanolyan erősen, mint az előbb, attól nem fog visszakerülni az előző egyensúlyi állapotba, a végére állítva: a két állapot közötti átmenet az egyik irányba nehezebb, mint a másikba.
Shore squeeze - a part “kifacsarása”: a tengereken így nevezik azt a jelenséget, hogy az emelkedő tengerszint miatt a parti zóna növényzete eltolódna a magasabb térszín felé, de ebben megakadályozza a beépítés. A Balatonon hasonló jelenséget okoz a mesterségesen magasan tartott vízszint, amelyhez a parti növényzet zónái magasabbra tolódva alkalmazkodnának, de az utak, vasutak vízparti épületek ezt megakadályozzák. Ott tud a parti zóna alkalmazkodni a megemelt vízszinthez, ahol a nádas a part felől gyeppel vagy erdővel határos - mindenhol máshol a vízszintemelés a nádas területcsökkenését okozza.
Szukcesszió: az a természetes folyamat, amelynek során sok faj generációi idővel egy adott helyen egyre összetettebb élőhelyeket, közösségeket alakítanak ki - például ahogy egy csupasz talajfelszínen először gyorsan növekvő lágyszárú pionír- és gyomnövények telepednek meg, majd fásszárú, gyorsan növő, igénytelen fajok (pl. nyír, nyár) telepednek meg és hosszabb zavartalan idő után lassabban növekvő, fafajok lesznek a társulás fő alkotóelemei. Egy tónál (főleg egy kisebb tónál) a szukcesszió a tó természetes feliszapolódását, mocsárrá majd rétté alakulást jelenti. Míg ez a hagyományos értelemben vett szukcesszió rendkívül hosszú ideig tarthat (akár évszázadok), a gyorsan szaporodó mikroszkopikus élőlények is képesek hasonló jelenségekre. Az algák a kb. 3 napos generációs idejük (osztódási gyakoriságuk) miatt pár hetes időtartam alatt jutnak el egy nagyobb zavarási esemény (pl. egy nagy vihar) után a stabilabb, összetettebb társulások megjelenéséig.
Talajvíz: a vizet kevéssé áteresztő legfelső kőzetrétegek és a talajfelszín között elhelyezkedő, a talajszemcsék közötti réseket teljesen kitöltő víz. A modern hidrogeológia a mélységi vizeket is talajvíznek (ground water) tekinti.
Tápanyag: Növényeknél, algáknál azokat az anyagokat tekintjük tápanyagnak, amelyek a vízben oldódva fordulnak elő, és a növekedése során a szervezetükbe beépülnek. A növényi tápanyagok lehetnek szervetlenek (H2O, CO2, nitrát, foszfát, kálium) vagy szervesek. Azokat szoktuk általában e címszó alatt tárgyalni, melyek elegendő megléte kritikus lehet a növények számára (- >tápanyaglimitáció), itt a legfontosabbak tápanyagok a vízi növények, algák számára a foszfor (->Foszforkörforgás). És a nitrogén (->Nitrogénkörforgás).
Tápanyag-limitáció: az élő szervezetek a tápanyagokat sajátos, rájuk jellemző arányok szerint tudják csak felhasználni. Emiatt óriási egyszerűsítéssel, de állíthatjuk, hogy többnyire a viszonylag legnehezebben hozzáférhető tápanyag mennyisége fogja korlátozni az élőlény növekedését. A Balatonban ez az algák számára jellemzően a foszfor. Hiába van bőven szén vagy nitrogén, kevés foszfor mellett csak lassan tudnak az algák növekedni. Hasonlít a tápanyag-limitáció ahhoz, amikor palacsintát szeretnénk sütni, de csak egy tojás van otthon. Lehet bármennyi liszt vagy tej, a palacsinta mennyiségét a legkorlátozottabban elérhető hozzávaló fogja meghatározni.
Tápanyagterhelés: Egy élőhelyre kívülről bekerülő tápanyag mennyisége. Vizek esetében tápanyag-terhelésen általában a vízbe kerülő nitrogén- és foszfortartalmú anyagokat értjük, melyek általában a szennyvízzel kerülnek a vízfolyásokba vagy a csapadékkal mosódnak le a környező területekről (a ->vízgyűjtőből), annak függvényében, hogy milyen a -> felszínborítás és a tájhasználat (pl. intenzív műtrágyázással mezőgazdaság vagy természetes erdők).
Tápanyagkörforgás: Az anyagmegmaradás miatt egy adott elem (pl. nitrogén, foszfor) mennyisége egy zárt rendszerben állandó, csak a rendszer különböző komponensei között mozog. A tápanyagok egy ökoszisztémában elsősorban a vízből vagy a talajból (de akár a levegőből is, pl. nitrogén megkötés) az elsődleges termelőkbe (algákba) kerülhetnek, majd a táplálékhálózat egyes szintjein továbbadódhatnak és a lebontók segítségével újra visszakerülhetnek a vízbe, talajba, levegőbe. Egyes tápanyagok esetén ezt a körforgást élettelen folyamatok is mozgathatják (pl. kőzet mállása során felszabaduló foszforvegyületek). A tápanyagok különböző vegyületek formájában fordulhatnak elő és ezek egymásba átalakulhatnak. Az ebből a szempontból zárt rendszer itt a Föld ökoszisztémája, az egyes tápanyagfolyamok nem egyenletesen oszlanak el, így egy tóban megnövekedhet (akár kifejezetten nagy mértékben) egy-egy tápanyag mennyisége, pl. műtrágyázás miatt.
Táplálékhálózat: A táplálékhálózat egy modell, ami azt mutatja meg, hogy melyik élőlénycsoport melyik másikkal táplálkozik. Lehet fajok vagy funkcionális csoportok (hasonló módon táplálkozó/hasonló jellemzőkkel bíró fajok) között táplálékhálózatot felállítani. Egy adott élőlény az életciklusának különböző szakaszaiban akár teljesen különböző módon is táplálkozhat. A táplálékhálózat tagjait különböző csoportokba sorolhatjuk, (pl.: termelők, fogyasztók, valamint lebontók). Az egyes csoportok elkülönülése nem teljes. Egyes algafajok - ha megfelelő mennyiségű szerves tápanyag áll rendelkezésre - időszakosan heterotróf életmódot is folytathatnak, illetve bizonyos ragadozó fajok időszakosan dögevők is lehetnek.
Tó : → “állóvíz a szárazföld mélyedéseiben elhelyezkedő, minden oldalról zárt, álló víztömeg, amely a tengerrel nincs közvetlen összeköttetésben. A tó olyan állóvíz, melyben a nyílt vízfelület dominál, a szegélynövényzet kizárólag egy keskeny part menti részre korlátozódik.” (Padisák 2005) Vizes élőhelyeken (wetland) akár az egész terület nád- vagy egyéb vízparti növény által borított is lehet. Geológiai, geodéziai értelemben a tó egy olyan víztest, amelynek a felszíne időátlagban vízszintes, amelynek nincs állandó esése.
Zavarosság/Felkeveredés: a vízben levő lebegő (nem oldott) anyagok a tiszta víz átlátszóságát csökkentik, ennek mértékét nevezzük zavarosságnak. A Balaton esetében a zavarosság növekedhet a hullámok által felkevert üledék, vagy az algák fotoszintézise során a vízből felvett szén-dioxid miatt kicsapódó apró mészkristályok miatt. A zavarosság önmagában nem feltétlenül jelent rossz vízminőséget, de okozhatja -> alga-tömegprodukció is, hiszen az algák mennyisége is növeli a zavarosságot.
Úszóláp: olyan nádas, ahol a vízfelszín közelében úszó gyöktörzsek által megkötött üledék (talaj) alatt nagyobb mélységig víz van. A gyöktörzsek és a velük megkötött szerves anyag úszik a víz tetején, követi a vízszintváltozásokat.
Úszó levelű vízinövényzet: olyan növények, amelyek levele a víz tetején úszik, de száruk nem emelkedik a víz fölé. Gyökerezhetnek az üledékben (pl. tündérrózsa:Nymphea alba, vízitök: Nuphar lutea), vagy közvetlenül a vízben (békalencse (Lemna spp.), sulyom (Trapa natans), kolokán (Stratiotes aloides)) - ez utóbbiak tápanyagban gazdagabb vizekben fordulnak elő. Jellemzően védett, gyengén hullámzó területeken élnek.
Városi hősziget: a sűrűn beépített területek télen-nyáron melegebbek a zöldterületeknél. A növények párologtatásukkal, árnyékolásukkal hűtik környezetüket, míg a burkolt felületek felforrósodnak, visszaverik és tárolják a nap melegét. Nyáron, tűző napsütésben akár tíz fokkal is melegebb lehet a kövezett/betonozott területeken, mint a közeli természetes növényzettel fedett területeken. A ->klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás részeként minél inkább csökkenteni kell az egyöntetű, könnyen felmelegedő burkolt felületeket (pl. zöldfelületek kialakításával, árnyékot adó lugasok, fasorok kialakításával a városokban, vagy akár napelemek telepítésével parkolók fölött).
Vízállás (=vízszint): a vízfelszín magassági elhelyezkedése. Egy tó, folyó vízállását vízmércén tudjuk megmérni. A vízmérce egy állandósított függőleges mérőeszköz (centiméterekre beosztott sáv, oszlop), amelynek magassága ismert az országos magassági hálózathoz képest. A vízmércék 0 pontját a gyakori vízállási állapotok ismeretében jelölik ki és szintezik, de a vízállás nem jellemzi a víztest átlagos mélységét. A vízállás a vízfelszín aktuális magassága a vízmércéhez képest. A vízállás lehet negatív is, ha a mérce 0 pontja (mely 103,41 m a Balti-tenger átlagos szintje felett) alá csökken a vízfelület magassága. A Balaton vízállását a siófoki vízmérce 0 pontjához képest szokás megadni, centiméterben. Tipikusan 100 cm körüli a vízállás, ilyenkor a tó átlagmélysége 3,3 m, 0 cm-es vízállásnál az átlagmélység 2,3 m. A vízállás fontos mérőszámai az éves minimum, maximum és átlag vízállások, valamint a napi, havi, éves ingadozás, vagyis az adott időszak minimuma és maximuma közötti különbség. A Balaton vízállását az időjáráson túl az emberi szabályozás (-> vízszintszabályozás) befolyásolja. A vízállás és a vízszint meghatározzák a ->parti zóna kiterjedését, elhelyezkedését.
Vízhatás alatt álló gyep: olyan gyep, amelynek fajösszetételét, növekedését meghatározza a jó vízellátottság, vagy akár időnként víz alá is kerül. A vízhatás alatt álló gyepek a Balaton környékének növényfajokban leggazdagabb élőhelyei. Általában tápanyagokban viszonylag szegényebb talajokon alakulnak ki - tápanyagban gazdag talajokon inkább a magaskórós növényzet jellemző.
Vízszintszabályozás: sok tó vízszintjét a beérkező és kifolyó víz mennyiségének segítségével, általában zsilipek használatával szabályozzák. A Balaton esetén csak a kifolyó víz mennyisége szintje szabályozható zsilippel. A szabályozás általában egy megengedett maximum szint kijelölésével történik. Ha a vízszint magasabb a megengedett maximum vízállásnál, kinyitják a zsilipet, hogy csökkentsék a vízszintet, ha alacsonyabb lezárják a zsilipet. Mivel a vízszintet természetes módon (-> vízmérleg) az időjárás alakítja, ezért a klímaváltozás során számítani kell a szokottól eltérő vízállásokra. A Balatonon növekedni fog a negatív természetes vízmérlegű évek gyakorisága, vagyis a tó vízszintje gyakrabban fog leeresztés nélkül is csökkenni egyik évről a másikra. A Balaton jelenlegi vízszintszabályozási rendjét a Fejér Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság Hatósági Osztálya a következőképpen határozta meg:
A Balaton vízszintje a szabályzások és a természetes változások miatt az elmúlt évtizedekben a következőképpen alakult. Jól látható, hogy egyre kisebb vízszint-ingadozást próbál elérni a szabályzás, és hogy ez a korábbi évtizedekhez képest nagyon különböző állapot. Ez a változás a tó parti zónájában és nyílt vizében is változásokat idéz elő: az ingadozás csökkentése miatt szűkül a parti zóna, az átlag vízszint emelése miatt a part felé tolódik el (--> shore squeeze). A megoldás a változó vízszinttel kompatibilis – > partvédelem lenne, viszonylag tág határok között szabályzott vízszinttel (REF BMCS anyag)
Vizes élőhely: Időszakos vízborítású terület, melynek növényzete lehet ->nádas, sásos (-> magassásos), lehet inkább gyepjellegű (->vízhatás alatt álló gyep), de akár fás növényzetű is (-> égeres; -> bokorfüzes; ->ligeterdő/galériaerdő). Több szempontból is ökológiailag nagyon értékes élőhelyek (fajgazdagok, tisztítják, szabályozzák a vizet), de nehezen körvonalazhatók és térképezhetők, mivel a kiterjedésük és a jellegük változékony.
Vízgyűjtő terület: egy víztest (tó, folyó) felszíni vízgyűjtő területe az, ahonnan a víz közvetlenül, vagy más folyók közvetítésével a víztestbe jut, vagyis az a terület, ahonnan a felszínen folyamatosan lefelé haladva a víztest megközelíthető. A vízgyűjtő területeket vízválasztók (általában dombhátak, hegygerincek) határolják el egymástól.
Vízmérleg: Egy víztestben lévő (tó, folyó) víz mennyiségét a befolyókon érkező, a kifolyáson (ha van) távozó, a csapadékkal a vízfelületre hulló, a párolgással távozó, a talajvízzel történő vízcsere, valamint az emberi használatra kivett víz egyenlege határozza meg. Ezek összessége a vízmérleg. Ha több víz kerül be a tóba, mint amennyi eltávozik, akkor a vízmérleg pozitív, ha több víz távozik aktuálisan a tóból, mint amennyi belekerül, a vízmérleg negatív. Pozitív vízmérlegnél emelkedik a víztestben lévő víz mennyisége és ezáltal a vízállás, negatív vízmérlegnél csökken.
Zagytér: a kotrással eltávolított üledék elhelyezésére szolgáló terület. A Balatonon az 1980-as évektől kezdve lepelkotrással (mely során csak a legfelső kb. húsz centimétert kaparják le) és üledékcsapdákkal, vagyis a mederbe mélyített, ülepítőként működő gödrökkel próbálták eltávolítani az üledék foszforban leggazdagabb felső rétegét. A kitermelt iszap magas víztartalma miatt nehezen volt szállítható, ezért a tóhoz minél közelebb kellett lerakni. Erre a célra vízparti, még nem beépített helyeket (jellemzően nádasokat, vízparti erdőket, vízjárta gyepeket) jelöltek ki, ahol egy alacsony gáttal elkülönítettek egy területet, és erre szivattyúzták az iszapot. Ez a helyi élőhelyek megszűnéséhez vezetett. A zagyterek kialakítása okozta a legjelentősebb területveszteségeket a Balaton természetes vízparti növényzete számára az elmúlt 50 évben. A magukra hagyott zagytereket a növényzet lassan visszahódítja, de az eredetinél fajszegényebb növényzet alakul ki, egyes esetekben erdő, más esetekben nádas, vagy invazív növények állománya. Ezek a féltermészetes területek az élőhely-hálózat fontos elemei lehetnek.
Zoobenthosz: az üledékfelszínen élő, planktonnal vagy szerves törmelékkel táplálkozó, önálló mozgásra csak korlátozott mértékben képes állatok. Jellemzően kagylók, rovarlárvák, férgek.
Zooplankton: vízben lebegő, helyváltoztató mozgásra csak korlátozottan képes parányi (néhány milliméteres vagy annál kisebb) állatok összessége. Mozgásukkal nem képesek ellensúlyozni az áramlás sodró hatását, viszont időnként jellegzetes napszakos függőleges vándorlást végeznek a vízben. Szűrő táplálkozású képviselőik jellemzően algákkal, baktériumokkal vagy a vízben lévő szerves lebegőanyaggal táplálkoznak. Akadnak közöttük ragadozó életmódot folytató fajok is, melyek meglepően gyorsan is képesek mozogni. A zooplankton fontos táplálékát képezi számos halfaj ivadékának, de sok halfaj kifejlett korban is fogyasztja. Jellemző képviselőik a mikroszkopikus méretű rákok (evezőlábú rákok, pl. Eudiaptomus spp., ágascsápú rákok, pl. Daphnia spp.), kerekesférgek (Rotatoria) és egyes kagylólárvák.
