Fenntartható építészetet csak helyi, természetes anyagokkal lehet csinálni

Mit jelent az ön számára az ökológiai környezetépítészet és a fenntartható építészet?

Az építészeten belül a fenntarthatóság számomra egyértelműen csak a természetes anyaghasználaton, a helyben hozzáférhető anyaghasználaton, és minél kevesebb gépi átalakításon átesett anyaghasználaton áll. Ezt csináljuk cégként, és van egy nonprofit részünk is. Az egyesületünket úgy hívják, hogy Környezettudatos Építők Szervezete, ami a Sárkollektívából nőtte ki magát. Sokszor megdöbbenek, amikor építőipari kiállításokon kiírják a hungarocelles, betonos hőszigetelésre, hogy ökotermék. Felfoghatatlan, hogy az  emberek ezt elhiszik. Mi ilyen szempontból “feketeövesek”, keményvonalasak vagyunk. Az egyesület tagjai számára egyértelmű, hogy  fenntartható építészetet csak természetes anyagokkal lehet csinálni. 

Mennyire tudják elérni ezekkel a nemes célokat az építtetőket, a megbízókat? 

Próbálunk egy általános népszerűsítés kampányt folytatni, és áttörni azokat a gátakat, amik felépültek az elmúlt évtizedekben az emberekben. Elsősorban a vályoggal, illetve olyan alternatív anyagokkal kapcsolatban, mint mondjuk a kenderbeton. Ennek csak ez a hivatalos elnevezése, hogy beton, de csak kenderpozdorját, meszet, puccolánt és vizet tartalmaz, cementet nem. 

Van elég szakember és kivitelező ahhoz, akik ma már tudnak ezekkel a környezetbarát technológiákkal dolgozni?

Problematikus terület a szakemberhiány, kevés ember van, aki megcsinálja ezeket a házakat. Tervezők még vannak, hiszen sok megrendelő szeretne természetes otthonban, fenntartható módon élni. Nagyon kevés viszont a kivitelező szakember, hiszen nekik nagyon sok munkájuk van a hagyományos építőiparban. A Balatontól nem messze, a déli parton szeretnénk ezért létrehozni egy oktatóközpontot Tengődön egy elhagyott iskolaépületben. A Műegyetemen, ahol tanítok, az építész oktatásba be tudjuk vinni ezeket a témákat. Az építész hallgatókat, a diplomás szakembereket sokkal könnyebb megszólítanunk ezekkel a dolgokkal, sokkal fogékonyabbak rá, és egyszerűbben adoptálják az új ismereteket. A rendkívül elfoglalt kőműveseket, szakembereket nehezebb kimozdítani a komfortzónájukból, hogy tanuljanak meg vályoggal dolgozni. Pedig itt már új technológiák is megjelennek. A konzulensemmel nemrég közösen írtunk egy cikket, amiben azt elemeztük, hogy már nyomtattak 3d-ben vályogházat is. Ez egy új irány, de azt még én is vizsgálom, hogy ebből mi lesz a fenntartható. A mi nagyon szigorúan vett értelmezésünk szerint fenntarthatóság szempontjából a helyből származó, kézimunkával megmunkál anyagokat lehet használni. 

Mennyi a használati élettartama a vályognak? 

Nem az anyag határozza meg ezt, hanem az, amit most mi alapvetően elvárunk az épületeinktől. Egy lakóház tartószerkezetét elvileg száz évre tervezzük, magát a lakóházat 50 évre. Egészen biztos, hogy az 50 év alatt az a ház át fog alakulni, de a mai világban inkább ez húsz év. A használati élettartam alatt a vályog és más általunk használt természetes anyagok megőrzik a minőségüket, tehát nem kell annyit javítgatni, mint az emberek gondolják, és nagyon egészséges. 

Mennyit bírnak el azok az anyagok, amelyeket használnak? 

Ugyanannyi bírnak el, mintha porothermből építkeznénk. Azok a műszaki paraméterek, amik az alapminőséget vagy az alaphozzáállást befolyásolnák ezekhez a házakhoz, azok semmiben nem különböznek a vályognál egy vázkerámiás porothermes háztól. Ugyanúgy számszerűsíthető, ugyanannyiba kerül, ugyanaddig él, ugyanannyi fenntartást igényel, csak az életminőségben sokkal jobb és fenntartható. Nekünk szerencsénk van, mert úgy jönnek a megbízók, hogy tudják, mi vagyunk a vályogház építészek, ők pedig vályogházat szeretnének, és ezek általában meggyőződéses emberek.

Milyen előnyei vannak a vályogból épült házaknak a többihez képest? 

Hiába vannak ma okosotthonok, az ember az egész természeti rendszernek a része, és mint ilyen, sokkal többet élt a természet normális dinamikájában, a dinamikus légállapotváltozásban, hőállapotváltozásban, páraállapotváltozásban. Az egyetlen intelligens építőanyag a vályog, mert az tud a levegővel, párával, hőmérséklettel úgy gazdálkodni, mint amennyire ez a normális. A természettel összefüggő évszakváltozás, hőmérsékletváltozás, napszakváltozások dinamikáját a legjobban ezek a természetes anyagok veszik le, és adják tovább nekünk. Ha homo sapiensként lakni kell valamiben, akkor csak természetesben érdemes. Na, és ezzel lehet meggyőzni a laikusokat, akik ezen elkezdenek gondolkodni. A dolog vége pedig az, ami még a fenntarthatósági statementhez tartozik, hogy ha a ház elvesztette a műszaki értékét, leamortizálódott, akkor mivel természetes anyagból készült, ott helyben visszabontható, és nem keletkezik hulladék. Érdemes ezt összevetni azzal, ami a hagyományos elbontott házak helyén marad: hungarocell, polisztirol, amelynek részecskéi szállnak a levegőben, és a vízrendszeren keresztül bekerülnek az óceánba. 

Mik azok a fogalmak, amelyeket a fenntarthatóság vagy a tiszta épületek alá nem tartoznak, de mondjuk az ökológia és építészet kapcsán említést érdemelnek?

Vegyük a passzív házak fogalmát. Az építészetben, az építőiparban a passzív háznak három darab kritériuma van összesen, de az nem definiál semmilyen konkrét szerkezetet vagy anyaghasználatot, csak az energetikai jellemzőket. Viszont a mostanában épült passzívházak jelentős része az műanyag ház. Ilyen szempontból van egy ilyen ellentmondás bennem, hogy nem szeretjük a passzív házakat, de nem a fogalmat nem szeretjük, hanem a megépült passzívházakat. Alapvetően természetes anyagokból is képesek lennénk passzívházat építeni. A másik fogalom, amit nagyon szeretek, az az építéskultúra. Ma építőiparról beszélünk, mert iparosodott az egész. De az építéskultúra a híd a fenntartható építészet felé. Magyarországon legutóbb általánosságban véve fenntartható építészetről a 20. század elején beszélhettünk, amikor még élt a népi építészet. A népi építészet tökéletes példája a fenntartható építészetnek. Csak természetes anyagok, csak helyben hozzáférhető anyagok, csak kézi megmunkálással. És ebből épültek meg a legtartósabb házak. Ezek a legrégebbi házaink, amik még mai is megvannak a várakon kívül, amik középkoriak. Több száz éves vályogházakat is ismerünk Magyarországon, amelyek teljesen rendben vannak. 

Meg tudná még egy kicsit jobban világítani a különbséget az építőipar és az építéskultúra között? 

Az egyetemen volt nagyon-nagyon jó professzorunk, aki úgy tanította, hogy a kultúrából és a civilizációból mindig egységnyi van a mi világunkban, és ha megnő a civilizációs szint, úgy csökken le a kulturális szint. Viszont a civilizáció néha beomlik, és akkor újra előjön a kulturális szint. Így volt ez Mezopotámiában, a Római Birodalomban, a krétai kultúrában, vagy a világháborúk után. Az építőipar nekem a civilizáció, az építéskultúra pedig maga a kultúra az építészetben. Ahogy megjelent a nagyon civilizált építőipar a szabványokkal, a termékekkel, úgy csökkent az építéskultúránk. És ezzel együtt nőtt az ökológiai lábnyom, meg a szennyezettség is. Ezért gondolom, hogy az építési kultúra lenne a kulcs, hogy visszataláljunk a fenntarthatósághoz, és ezért használjuk ezt a kifejezetten szerethető szót. 

Hogy függ mindez össze ez a népi építészettel, amit már említett? 

Az építési kultúrát, a népi építészetet kollektív tudás jellemezte. Attól voltál férfi, hogy meg tudtad építeni a saját házadat. Otthont teremtettél a családodnak, fizikai teret. Ma az építőipart nem a kollektív tudás, hanem a kollektív szabályozás jellemzi. Egy téglát nem rakhatsz odébb anélkül, hogy ne lenne megfelelő jogosultságod. A szabályozás persze fontos, még a természetes építőanyagoknál is. Szabad ma vályogból építkezni, csak sokkal nehezebb. A szabályok fontosak, hogy ne kezdjen el boldog boldogtalan vályogházakat építeni, főleg ne olyanokat, amelyet aztán összedőlnek. Régen ez a veszély nem fenyegetett, mert mindenki értett hozzá. A gyerekek így nőttek föl, a felnőtt megtanulta az apjától vagy a szomszédjától, tehát ez egy kollektív tudás volt.  Azt külön szeretném hangsúlyozni, hogy amikor építéskultúráról beszélünk, egyáltalán nem azt sírjuk vissza, hogy népi építészet legyen és népviseletbe öltözött nénik és bácsik legyenek a ház körül, hanem azt a logikát, amit a népi építészet használ, azt próbáljuk meg beemelni a kortárs építészetünkbe.

Említette, hogy abszolút szívügye a Balaton-régió. Szakmai szemmel mit lát most a Balaton-felvidék, a Balaton régió kapcsán, ami építészeti témában nagy kihívás? 

A balatoni régiónak most egy nagyon nagy lehetősége, hogy Budapest mellett a legnagyobb válság idején sem veszít az értékéből. Talán leginkább azt hiányolom, hogy az építkezéseknél nem veszik figyelembe a helyi építészeti adottságokat, azt az általános építészeti formavilágot, amelyet egyébként épp a helyben megtalálható anyagokat használó népi építészet alakított ki. Nem tartom szerencsésnek, ha most sok, építészetileg ugyan szép új épület készül, de sok beton felhasználásával, a helyi léptékeknél jóval nagyobb méretekben, műanyag medencékkel. Ezeknek az épületeknek is van használati élettartama, és ha el kell bontani őket, akkor sok szemét és sok tájseb lesz ezen a területen.  

Ön szerint a Balaton-felvidék esetében van-e olyan másfajta alternatív vagy új irányzat, ami nem feltétlen csak a régi vagy már bevett formátumokat értelmezi, hanem behoz valami újat akár az anyaghasználatban is? Van-e olyan szemlélet, amiről azt gondolja, hogy fontos lehet megfuttatni, és újragondolni akár egy-egy falu esetében, vagy közösségi szinten? 

Én arra tennék kísérletet, hogy a települések kutassák meg jobban a saját népi építészetüket, annak a formavilágát és eszközrendszerét. A témához megfelelő érzékenységgel rendelkező modern építészekkel, kortárs építészekkel közösen aztán el lehetne kezdeni elkészíteni egy mintaterv katalógust. Ebben azokat a típusházakat mutatnák be, ami kielégíti a kortárs igényeket, de a település képéhez is szervesen kapcsolódik.

Közzétéve: 2020.12.15.

Illusztráció: Takács Martin/ www.korepitok.hu

Fotó: Bihari Ádám