A nyár vége mindenki számára egy nosztalgikus pillanat. Még nem feltétlenül érezzük a bőrünkön az ősz szelét, de jobban értékeljük a napsütéses délelőttöket, kihasználjuk a szabadidő-morzsákat, természetbe járunk, olvasunk a strandon. Az élet lassú, a madárcsicsergés nyugtató.
A Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Főváros (VEB2023 EKF) keretében megvalósuló BALATORIUM eseménysorozatának a tudomány, a művészet és az ökológia határterületét érintő projektjei a nyár utolsó hétvégéjén ösztönözték lassulásra, elmélyedésre az örvényesi strand és környékének látogatóit. A háromnapos ökológiai x kulturális hétvége során lehetett többek között algakoktélt kóstolni, kórusművet hallgatni a tihanyi visszhangról, vízibiciklis előadásokon és beszélgetéseken részt venni a tóhoz kötődő természeti erőforrás használatához kapcsolódó kihívások. A szabadonbalaton SLOWWALK eseménysorozata is ösztönözte a tóról és környékéről szóló párbeszédet.
“A SLOWWALK csendes állásfoglalás, ami a Balatonhoz való viszonyulásaink és gyakorlataink újragondolására késztet.”
A SLOWWALK csoportos séták tudatunkat és érzékelésünket kiélesítik , hogy újfajta figyelemmel forduljunk a balatoni ökoszisztéma felé – hogy ne csak azt tárjuk fel, hogy az ember hogyan formálja a tájat, de azt is, a táj az emberre hogyan hathat vissza. Sétálva, különböző fókuszpontokon keresztül gondoljuk végig az ökológiai folyamatokat és töprengünk el azon, hogy mi a mi szerepünk, mit jelent a tájban a mi jelenlétünk.
A SLOWWALK egy tág formátum, a séták keretében beszélgetések, workshopok, kisléptékű művészeti installációk, intervenciók és performanszok is megvalósulnak. Az ökológiai x kulturális hétvége sétavezetői között volt művész, designer, pszichológus, filozófus és biológus is, de az események minden esetben a befogadók aktív együttműködésére alapozva valós kapcsolatteremtést és tudásmegosztást nyújtanak. Együtt ismerkedhetünk meg például a gombafonalhálózatok különlegességével, a balatoni biodiverzitás hangjaival, vagy az állattartás és a magok vándorlásának összefüggéseivel. Az alkotók az esetek nagy részében együtt dolgoznak kutatókkal, szakértőkkel, vagy ők maguk is kutatói háttérrel rendelkeznek, így a két terület (tudomány és művészet) aktív és gyümölcsöző párbeszéde hozza létre a séta-élményeket.
A lassú tájbejárás a Balaton-felvidék ökológiai hálózatainak olyan egyedi helyszíneit érinti, ahová magunktól nem feltétlenül vándorolnánk el, ahol magunktól nem töltenénk el hosszabb időt. A séták meditatív, diszkurzív jellege miatt a mobiltelefonok használata nem ajánlott, annál inkább javasolt az érzékszervek kiélesítése, a közös ökoszisztémánk élményszerű megélése. A lassulás így összpontosított figyelemmel párosul: gyakoroljuk a perspektívaváltást, a tájra, és a Balaton térség legfontosabb ökológiai folyamataira, jelenségeire való ráhangolódást. Amikor az emberi figyelem és jólét a piacgazdaság fő kiaknázható célpontjai, fontos magunkban tudatosítani az ezeket felszabadító gyakorlatokat - a lassítást, a lelki ellazulást, az ökoszisztéma egészének megélését.
A SLOWWALK sorozat első eseményéről itt lehet olvasni:
Báránnyá, maggá, kővé válni: elstartolt a SLOWWALK első kiadása
A továbbiakban az ökológiai x kutlurális hétvége sétáiba adunk betekintést.
Érzékszervi séták víz-perspektívából
Illés Zsófia Szonja interdiszciplináris művész, landscape researcher (tájkutató) és designer két sétát is megvalósított a hétvége során: egyet Tihanyban, a hajóállomás és a Belső-tó között, a másodikat pedig az Örvényesi-séd (apró patak) környékén. Az általa használt érzékszervi figyelési gyakorlat gyakran használt technika, ami egy alternatív igényfeltérképezésként is működhet az adott tájhoz kapcsolódóan. Az egy-egy érzékszervre koncentrált környezeti tapasztalat feltérképezése olyan, a tájhoz kapcsolódó reakciókat tud kiváltani, amelyeket egy hagyományos felmérés vagy interjú nem lenne képes előhívni.
Hagyunk-e elég helyet az élőlényeknek, akik velünk együtt élnek a tájban? Zsófia az ökoszisztémát, mint egy beteg demokráciát mutatta be, ahol alapvetően az együttműködés és minden résztvevő meghallgatása lenne a kitűzött cél, de mégis egy szereplő (az emberiség) kényelme alakítja a döntéseket, így a tájat, ami körülvesz bennünket. Szabályozunk, lehatárolunk: a Balaton 240 km-es partszakaszának egyharmadát napjainkra már beépítettük. A séta során eljátszunk a gondolattal, hogy a partszakasz a Balaton bőre, hiszen ott érintkezik a külvilággal a víztömeg, egyfajta védőrendszerként is működik, a nádasokon és azok élővilágán keresztül. El tudjuk képzelni, mi történik, ha túlságosan beleavatkozunk ebbe a védőrendszerbe, túl közel visszük hozzá az utakat, betonozott keretbe szorítjuk be a természetes partszakaszokat.
Annak ellenére, hogy a Balaton és környéke Magyarország első védett természeti területei közé tartozik, a tó jelzéseire adott reakciók gyakran túl lassúak, vagy túl későn ismerjük fel a problémákat (erre jó példa a gyakran emlegetett, csak az emberi igényt kiszolgáló folyamatos vízszint-szabályozás). Az érzékszervi figyeléssel, az első séta esetében kifejezetten a hallásunk fókuszálásával gyakorolni lehet a ráhangolódást arra, hogy milyen szereplők vannak jelen az ökoszisztémában, és az is egyértelművé válik, hogy ki dominál. A hajóállomás mellett akár pár méter távolságból is másfajta hallásélményt adott a betonozott part vagy a zümmögő nádas. Milyen hangok befolyásolják egy helyről alkotott képünket, az ahhoz való kapcsolódásunkat? A szitakötőkre vagy az autózajra fogunk emlékezni? A tágan körülhatárolt és védett Belső-tó élménye éles kontrasztban állt az általunk belakott partvidékek hangtérképével.
A második séta fókusza átirányult arról, hogy kinek a hangját halljuk, arra, hogy mit érzünk a bőrünkön, amikor a tájba helyezzük magunkat. Párokban, csukott szemmel sétálva, a vizualitás kizárásával valóban erősebben lehetett érezni a száraz fű ropogását, a bogarak rebbenéseit, a nád kétarcú (éles és sima) tapintását. Annak ellenére, hogy taszított, megérintettük azt is ami nekünk emberi tekintettel nem tetszik, vagy nem komfortos. A Balatonba csobogó apró patak, avagy a séd hideg vize és a virágok illata arra sarkallta a résztvevőket, hogy megosszák egymással, milyen ehető vadnövényeket ismernek, és hogy hol vannak a környéken a legjobb lelőhelyek. Nem gyakori, hogy mezítlábas tapicskolunk egy patakban, sétálunk öreg stég-pallókon, ladikokkal, hínárral, algával körülvéve, pedig ez is hozzátartozik a Balaton tapasztalatához, talán jobban is, mint a strand simára nyírt füve.
Kirándulás a közeli kozmoszba - rövid séták a végtelenbe
A természetbe való kisétálás lehetőségeit pedzegetve indultunk a végtelenbe Schell Gergely pszichológussal és Tillmann J. A. filozófus, esszéistával. A séta elemi része volt az egyén pozicinálása: Honnan jöttünk? Hová megyünk? Hol vagyunk?
“- Hol van ez az itt?
- A Balaton partján.
- Az hol van?
- A Kárpát-medencében.
- Az hol van?
- Európában.
- Az hol van?
- A Földön.
- Az hol van?
- A Naprendszerben.
- Az hol van?
- A Galaktika külső spirálkarjában.
- Az hol van?
- Sok galaxist össszefogó lokális csoportban.
- Az hol van?
- A kozmoszban. A közel 14-milliárd fényév kiterjedésű mindenségben.”
A séta során a tájék különböző kiválasztott pontjaira vezető utak és az ott kapott ajánlások révén a futólagos érzékelés helyett a résztvevők a természet csöppnyi részét, vagy akár egészét veszik tekintetbe, teszik ki érzékeiknek, mélyednek bele elgondolásába. A gyakorlatok között van sétáló meditáció, távlatváltás, közös észlelési gyakorlatok, égvizsgálat és mentális térképészet is.
A séta elején az alkotók azt kérték, függesszük fel a “második természetünket”, ahonnan jövünk, a szokásainkat, kulturális berögzüléseinket és próbáljunk arra a természetre koncentrálni, ami körülvesz minket. Henry David Thoreau szerepébe helyezkedve, aki 2 évre kiköltözött a Walden melletti erdőbe, hogy megtapasztalja a természetet a maga valóságában, a realitást a legteljesebb mélységében, kiterjedésében és intenzitásában, a cél a táj egészére irányuló figyelem gyakorlása volt. A közel 3-órás séta keretében többször váltottunk perspektívát, bejárva a falut, a nádast, és a dombokat egyaránt. Olykor azt gyakoroltuk, hogy ne a problémáinkra, feladatainkra, kérdéseinkre figyeljünk, hanem pusztán magunkra, máskor magunktól eltávolodva az emberen túli jelen és annak érzékelése koncentráltunk.
Terítékre került a nézés, és annak alapvetően fotografikus jellege, ami szerint mindennapjainkban egy szűkebb kereten keresztül szemlélődünk, gyakran mellőzve a periférián megjelenő új információkat. Míg békés legelő állatok 360 fokban szemlélődnek oldalra irányuló szemeiket keresztül, a ragadozó fajoknak előre fókuszáló nézése akár agresszív, támadásra vagy hódításra kihegyezett nézésként is értelmezhető. A nádkeretekbe szorított, fókuszált képnek ki kell egészülnie a tág látómező használatával, ahol van tere a kíváncsiságnak, a “békés legelésnek”. Az ilyen és hasonló jelenlét-alapú gyakorlatok segítségével intenzív tapasztalás párosul ahhoz, amit a séta során látunk és átélünk.
Nøstalgia
Ha valaki nem tudta volna, hogy éppen egy műalkotás helyszínén sétál, biztosan meglepetés erejével érte volna, hogy a nádas békabrekegése egyszercsak zongoraszóba csap át. Somló Dávid interdiszciplináris alkotó és zenész hanginstallációját az örvényesi horgászkikötő partszakaszán, és a nádasban kanyargó stégeken lehetett meghallgatni, egyénileg, vagy csoportosan is fel lehetett fedezni a megadott idősávokban. A strand felől követve a SLOWWALK táblákat, a falu utcáit elhagyva egy titokzatos ösvényen keresztül, a magánterületet jelző sorompón át egy egyoldalról fűzfákkal és platánokkal körülvett, másik odalról a nádas által keretezett tisztáson találtuk magunkat. A szerencséseket ceremoniálisnak tűnő csengőszó fogadta, mintha kezdődne az előadás, mintha egy rituáléban vennénk részt.
A hangok láthatatlan forrásait követve indultunk el a sétán, melyek hol hangosabban, hol elhalkulva vezettek minket, míg a stég talpunk alatt recsegő deszkáin kívül próbáltunk más hangot nem kiadni. A helyszínen az első pillanattól kezdve egy másfajta csendet lehetet megfigyelni, és a nyugalom állapotába helyezkedve lehet elkezdeni fülelni: a hangok szimfóniájában mi valós és mi nem? Milyen képeket generál bennünk a ladikokból harsogó kacagás? A hangok messze visznek minket a parttól és a balatoni nyarak, a nádasba tévedt kajakok képzetét keltik. Látogatóként egyre inkább elfog minket a vágy, hogy a horgászokhoz hasonlóan, órákon át csak üljünk és figyeljünk. Hiszen a madárcsicsergés, a Balatonba csobbanó halak, a szitakötőzümmögés és még a nevetés is a Balatonhoz tartozik, a Balatonhoz kell, hogy tartozzon.
A bővelkedés kérdéseinek virágai
Bolygónkon a föld alatt a bőségnek egy olyan több kilométeres hálózata húzódik, mely nemritkán önfeledt szépségben virágzik. A gombák mindenütt jelenlévő organizmusok, melyek a többi élőlénycsoport szerepeit kiegészítve és összekapcsolva a természet körkörös egységét testesítik meg. A Hódi Csilla amatőr mikológus, képzőművész, Lutz Boglárka képzőművész és Türei Dénes, kutató biológus által kidolgozott séta közösségi gyakorlatokon és performatív installációkon keresztül irányította rá figyelmünket gombahálózatokra a tudomány, az érzéki tapasztalat és művészet hálójában.
“‘Whether there is activation of plant defense mechanism or not, symbiosis takes place as long as there is balance between fungal and the host defense response”
Bizonyos növények viszonyát az emberek hagyományosan ‘parazita’ jelzővel írják le, ami fokozottan igaz a gombahálózatokra, pedig azok növénytársaik számára tápanyagot és információt isáramoltatnak. A hasznos és káros organizmusok megkülönböztetésének igénye alapvetően kérdéses, a közöttük húzódó vékony vonal komplex megértését pedig a tudományos zsargon gyakran gátolja. A séta során a “tudásnélküli kórus” tagjaiként hangban elevenítettük meg a parazitafajták idegennek hangzó neveit. A lazító gyakorlatok bemelegítették a résztvevőket és segítettek belépni a kollektíva által kreált fantázia-világba. Ennek fő helyszíne a Peloton-rét volt Örvényes határában, ahol a mi világunkhoz hasonlóan számos ismeretlen dolgot lehetett felfedezni. A réten elhelyezett információmorzsák keresésében egy absztrakt térkép segítette a résztvevőket.
A réten elszórt gomba-hálózatot imitáló anyag-nyalábok (gombafonal-hangerdő) alól hangszórókból szűrődött ki különöző gombák érzelemfolyama. Ezek a földalatti hálózatok többek közt a velük szimbiózisban élő növények cukrait keringetik. Az itt elérhető tápanyagok bősége még azt is lehetővé teszi, hogy szén-dioxid-megkötő munkát nem végző növények, például fehér orchidea-fajták is létrejöjjenek.
Ezt a rét egyik nagyobb bokorcsoportja mögött megbúvó megszemélyesített orchideáktól tudjuk meg, akik nyitottak az élményeik megosztására és a kérdések megválaszolására. Színes szirmaik nem virágozhatnának a gombák hozzájárulása nélkül, különösen, hogy egyikőjük fehér, tehát nem képes fotoszintézisre. Ahogy egyre sötétedik, egyre látványosabb a testükhöz kapcsolódó, fluoreszkáló micélium hálózat, és a látogatókat is is elfogta a kísértés, hogy rákapcsolódjanak, cukrokat, fehérjét és tudást cseréljenek.
Slowerálos legelőlenyomatolás
A szabadonbalaton (Berecz Diána, Bozzai Dániel, Bubla Éva, Fülöp Bence, Neogrády-Kiss Barnabás, Vári Ágnes, Zlinszky András) által kifejlesztett sétát alapos és látványos előkészületek előzték meg. Előkerültek a gyapjú- és pamut-rátétes, zsebes öltözékek, a “slowerálok”, és a kollektíva kiegészülve pár bevállalósabb séta-résztvevővel szó szerint egy nyájjá vedlett át. A pásztorbot csengőjét követve sétált el a csapat együtt az örvényesi Szent-Imre templomig, majd onnan a legelőkig. Már útközben is láthatóvá és érezhetővé vált az, ami a séta egyik fő inspirációja: a természetes táj emberi átalakítása során kijelölt útvonalak határoló jellege. Egy valódi birkanyáj átterelése a vonatsíneken, de ugyanúgy a privatizált, elkerített területek sokasága kihívást jelentene bármely pásztornak.
Hogyan lehet egy folyamatosan változó átmenetiségben gyökerező természeti és kulturális sokféleséget határok között fenntartani?
Szakmai együttműködőként dr. Varga Anna etnobiológus és Vers József, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóságának tájegység vezetője vezette be a résztvevőket a pásztorkultúra és a táj átalakulásainak párhuzamaiba. A legelőgazdálkodás azt feltételezi, hogy létezik egy erdő és gyep közötti átmeneti élőhelytípus, egy természetközeli és magas gazdálkodási értékkel bíró területet, ami a zártabb erdőt vagy a nyíltabb gyepi jelleget kedvelő állat- és növényfajok otthona. Ezek a terepek finomléptékű, tudatos gazdálkodás során a legelő állatok hatásával együtt alakulnak ki. A jószágok akár degradálódott területeket is képesek feljavítani, hiszen áttapossák a földet és különböző magokat visznek a területre. Az utóbbit modellezik a slowerálok is, melynek gyapjúján a fűben heverészés, gurulás, de akár már egy könnyed séta után is észrevehetőek a különböző növényzet nyomai, magok és akár apró élőlények.
A balatoni pásztorközösség még él, de visszaszorult a pásztorok száma, így az állattartás is. Egész életükben a jószág diktálja a menetrendjüket, például évszak szerint más vidékre kell legelni terelni a nyájat, például learatott búzatáblába, lekaszált kaszálórétre, akár az út szélére, nádasokhoz. Ezen nem segítenek a táj alakulásának jelenlegi tendenciái: növekszik az autóforgalom, a beépítések mértéke és a turizmus volumene is. Az így kiépülő infrastruktúra negatívan befolyásolja a természetes élőhelyeket: szétdarabolódnak az élőhelyek, eltűnnek a folytonos átmenetek, csökken a diverzitás, kiszorulnak az érzékenyebb állatfajok, gyomosodni kezd a növényzet. A séta során a természetes és beépített táj kontrasztja már-már komikus, amikor a slowerálos nyáj-csapat mögött a háttérben világítóan zöld gyepen készülnek lendítésre a golfozók.
A legelőn álló nagy fa árnyékában lehet igazán átérezni az évszázados hagyományokat.
Józseftől tudjuk meg, hogy a gyümölcstermő fákat (pl. vadkörte, tölgy, bükk) szándékosan meghagyják a legelőkön, hiszen élelem mellett árnyékot is adnak. Emiatt jellemzi a legelőket a gyep és nagyobb fák kontrasztja. A legelőn a séta résztvevői - és a nyáj részei is - vendégek. Befogadói szerepük feltételezi, hogy alkalmazkodnak a környezetükhöz, annak élő lakóihoz, és nem okoznak kárt, nem hagynak semmit maguk után. A séta során kapott kis beazonosító-kártyák segítségével csak mértékkel lakmároznak szamócát, vagy szednek kakukkfüvet. A bárányoknak pedig teret hagyunk, villanypásztor helyett olyan pásztorra bízzuk őket, aki empátiával kezeli őket, akár szelídek, akár határfeszegető természetűek.
Fotók: Neogrády-Kiss Barnabás/szabadonbalaton
Szöveg: Tüdős Anna
